Nem adhatok mást nektek csak kedves szavakat,
olyan szeretettel teltet, ami simogat,
akkor is, ha véletlenül könnyes lenne szemetek,
akkor is, ha senki nincs ki megfogná a kezetek.
Hiszem a szónál nincs értékesebb kincs,
hisz az akkor is fénylik, ha már semmi egyéb nincs,
csak a keserű magány azon napokon,
mikor mélyre hasít bennünk a belső fájdalom.
A szó átölel majd titeket és vigasztalást ad,
megnyugtatja szívetek, ha a nagy-nagy fájdalmak
oly sodrással áradnának, mint az a nagy folyó,
melyen elsüllyedt már minden túlélő hajó.
Amíg melengeti bús lelketek a szívből írott vers,
addig hiszem, hogy a gondolat is viszonzásra lelt,
mert a gondolatok azok melyek bizton átadják
a belőlem feltörő lélekmuzsikát.
Kun Magdolna
Az utolsó versszak mélyen nyomot hagyott bennem!
VálaszTörlésSzép, nagyon szép vers!
Bizony az illuzió az az bárhogy takargatja az ember az nem a valóság...!
Kedves Erika!
VálaszTörlésAz átélt és megélt valóság örök illat marad bennünk. Lehet álmokba rejtőzni és néha megtagadni a valóságot, de a simogató érintések szépségét a legcsodálatosabb álom sem pótolhatja. Köszönöm, hogy olvastál!