Majd egyszer

Majd egyszer eljössz ugye, mikor nem is várlak?

Mikor az éj sötétje kimenőt ad a fénylő holdsugárnak.

Mikor a csillagok egyenként világítják szobám,

s ezüstszáltól fénylik tőlük éji báli ruhám.

Tudod, nap leánya lennék, hogy égi fényként csodálj,

vagy földön szálló mámorillat, hogy csókjaimra találj,

Lennék szirmot sodró tavaszi szél, simogatva arcod,

vagy fodrozódó lágy hullám, mely átmossa a partot.

Minden lennék számodra, vagy inkább egyszerűen semmi,

csak egy láthatatlan gondolat, mit nem vehet el senki.
Néha látom, a felcsillanó holdfény ezüstárnyékában,

hogy a sok éji csillag között szemed szikrázóan ragyog,

s látom táguló pupillád, melynek éjsötét színe átöleli

a felhőkben andalgó, könnycsepp alakú bűvös gondolatot.

Lassan lépkedsz felém, de két karod már ölelésre tárod,

ajkadon a mosoly, fuvallatként simogat a lepkekönnyű térben,

s én szív dobogva figyelem azt a tűnő távolságot,

mely gyorsabbá teszi lépted a fogyó messzeségben.

Ott vársz rám a csillagközi úton, ahol én is várlak,

s ahol elképzeltük azt a sejtelmesen különleges napot,

melyben, minden perc olyan vidám, egyszerű és szép lesz,

mert bőrömön érzem üde, friss illatod.

Vers:Kun Magdolna