Itt hagyom

Itt hagyom a fákat, dombokat, hegyeket.

A virágzó földet, hol sarjadnak a füvek.

A lombos ágon rügyező halványzöld levelet,

s mindent mit a szív valaha szeretett.

A réges-régi templomot, zúgó harangjával,

melynek kondulását annyiszor hallgattam,

mikor távozó lélekként könnyezve búcsúzott,

üzenetként felcsendült égbe írt szavakkal.

Itt hagyom a városom, melyben születtem,

Sok kedves barátot, ősz hajú apámat.

Sok gyermekkori illatot, az első szerelmet,

melynek fájó érzéséről faggattam anyámat.

Kis kertünket, hol a gyümölcsfák terméseit

minden virágnyílás idején zölden letörtem,

Hiába integetett nagyapám vékony pálcájával,

szigorú arcától meg sem rebbentem.

Itt hagyom múltam, mi nem volt mindig vidám,

de azért mégis voltak benne örömteli napok,

mert bárhogy megtört néha a feldühödött sors,

szélszárnyú időmben néha jót is adott.

Itt hagyom a régi utat, hol találkoztam veled.

A búsuló kiskutyákat, kik anyjuk mellé bújtak,

mikor annak jéghideg teste kihűlt már a hóban

s dermedt szemein csak sós könnyek ragyogtak.

Itt hagylak téged, te jó és kedves ember,

de minden egyes mondatodat magammal viszek,

hogyha mesére vágynak a fényt hordó angyalok,

szavaiddal mondjam el, milyen szép volt veled.

Vers:Kun Magdolna

2010.04.15