Hulló csillag

- Nézd ott azt a csillagot, milyen fényes. Talán most születhetett?
- Kérdezte a lány a fiútól, aki kitartóan nézte vele az éj vakító lámpásait.
A fiú gyengéden magához szorította, és halkan a fülébe súgta
- Valóban nem láttam még én sem ennél fényesebbet.
Közben elfordította tekintetét. Arcát a lány bronzvörös hajába temette,
Nem akarta, hogy észre vegye kicsorduló könnyeit. Csak ő tudta, hogy kedvese
haldoklik. Már nem sok időt hagyott neki a sors. Néhány napot, talán egy hetet.
A lány egész életében a csillagok közé vágyott. Úgy gondolta nem lehet annál szebb,
mint, amikor a testből kilépő lélek egyenes irányban suhan a végtelen felé.
- Mondd, ha egyszer meghalok, rám tudsz találni a sok csillag között?- szólt a lány
- Miről ismersz fel, hiszen mindegyik egyforma és ugyanúgy ragyog?
- Igen, rád találok- mondta a fiú
- Mindegyiknek gyémánttüzű a kisugárzása, de a szívük mégis más.
A csillagszívek mind egyediek, ahogy az embereké is. Arról foglak felismerni,
hogyha közeledben érek sokkal szaporábban fog verni a szíved, mint a többié.
Az én szívem meg fogja hallani az árulkodó jeleket.
-A lány mosolygott. Érezte, hogy így lesz, ahogy a fiú mondta. Átadta magát
a férfi ölelő karjainak, ahol mindig olyan biztonságban érezte magát. Már nem félt
egy kicsit sem Bízott a szavakban. Álmosnak és nagyon fáradtnak érezte magát.
Lehunyta pilláit és mély álomba merült. A fiú most még jobban magához szorította
és heves sírásba tört ki. Próbált úrrá lenni a helyzeten, de a lány hófehér arca
és sötétkarikás szemei éktelen fájdalmat váltottak ki belőle
Ő is lehunyta szemét, de hirtelen egy belső késztetésre ki is nyitotta.
Egy mindennél szikrázóbb fényű, zuhanó égi csillagot látott, ami közvetlen melléjük
csapódott a földbe…
Felakarta ébreszteni a lányt, hogy vele nézze a nem mindennapi jelenséget, de az
már nem nyitotta ki a szemét. Elernyedve feküdt kedvese karjaiba. Csak
Félig nyitott ajkán látszódott az a jól ismert mosoly, mely akkor volt látható, mikor
szeretkeztek.
*******
A fiú megszokott helyén, egy mohával borított kőszikla tetején ült.
Minden éjjel idelopakodott a magány elől és a csillagokat nézte.
Sápadt arcát megvilágította a telihold fénye. Mikor a szikláról lenézett
mélységes szakadék tárult elé. Emlékezni járt ide. Újra átélni a kedvesével
töltött csodálatos napokat.
A tengervíz nyugodt volt és az alvó alkony kristálytisztán tükröződött
a felszínén. Újra maga elé képzelte azokat az édes éjfekete szempillákat és azt
a csinos kis arcocskát, aminek lágy vonásai örökre belesimultak bőre
pórusaiba. Ilyenkor érezte szerelme bronzvörös hajzuhatagának illatát, aminek
sűrű hajszálaiban mindig álmodozón csillant meg a nap tűzvörös lángja.
Teltek- múltak a napok és az évek. A fiú, öregedő férfi lett. Ősz hajában bánatcsíkok
raktak fészket, csak szeme kékje volt még ugyanolyan régi.
Sok–sok hulló csillagot látott életében, de egy sem volt olyan ragyogó, mint az a régi.
Mennyi nyár éjen át várta, hogy átélhesse azt a könnyű és sejtelmes lebegést, amit
kedvese érezhetett. Gondolataiba merülve hirtelen álmosság jött rá. Fejét a sziklafal
érdes részére hajtotta. Aludni vágyott. Megpihenni végleg a szeretett kedves mellett.
Éjfél körül egy aláhulló csillag robbant porrá mellette. Fénye a napnál is
vakítóbb volt. Valahol az égen a hold közelében, két új csillag tűnt fel.
A földről nézve egybeolvadó gyémántnak látszik, melynek szépségét
semmihez sem lehet hasonlítani. Most már két csillaglélekkel több
simul az örök valóságba.

Szerző:Kun Magdolna

2010.04.12