Merre visz most utad csillagok vándora,
ki ringat ágyadon hold-sütötte éjjel.
Ki űzi el mellőled a borongós felhőt,
mikor sötétségbe réved mélyárnyú csendjével.
Mondd, merre bujkálsz, mikor felébred a nap
és fénylő varázsgömbbel díszíti a földet.
Hová menekülsz, hogyha jégeső szemerkél,
s arcodra csorognak a szívfájdító könnyek.
Kutatom szemed ezerféle színben játszó szépségét,
keresem benne a pattogó tűzszikrák élénk fényeit.
Azt a vulkánként kitörő boldogságérzést, mi újra hevíti
silány évekbe fojtott vágyaim hűlt érzéseit.
Lehunyt pillák mögött is látom arcvonásod,
távolról is ugyanúgy simogat ölelő kezed,
s mikor tévelygő álmaimban együtt lépek veled,
életperccel telítődnek a lüktető erek.
Mert melletted minden száraz gally új rügyet fakaszt,
hiába sodorja el a szél a leszakított ágat.
Letörve is tavaszhajtást nyílik zöldült koronája,
akkor is, ha orkán tépi a földre hajló fákat.
Te mindig megőrzöd bennem azt az örökifjú vágyat,
mely számtalan kis csodát rejt sok csillaghullós éjben.
Hisz, ha felkacag mellettünk a szalutáló vén hold,
szárnyakat növeszthetünk kettőnk erejével.
S akkor megszűnik körülöttünk ez a félreismert világ,
csak az érzés uralkodik bennünk
és a határtalan vágy.
Vers:Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.